Közismertek a Vidnyánszky Attila csapata körüli viharos események: a művészeti vezetőnek és a társulat húzóneveinek Debrecenbe szerződése miatt az otthon maradtak új utak keresésére kényszerültek. Konok kitartásuk és egymáshoz való ragaszkodásuk önmagában tiszteletre méltó, de mit sem érne, ha a zavaros időkben nem párosult volna alázatos munkával. A tétova kezdeti lépések után a Beregszászon ragadtak tavaly a Liliomfival végre megtalálni látszottak saját hangjukat, az pedig, hogy éppen Az ember tragédiájában megint együtt dolgozik a teljes csapat, több szimbolikus gesztusnál.
 Trill Zsolt |
Mert hiába vannak kiemelkedő egyéni teljesítmények – gondolok itt mindenekelőtt Trill Zsolt emlékezetes kölyök-Luciferére –, amit látunk, az az elsőtől az utolsó pillanatig kőkemény csapatmunka. Igaz, az előadás száznegyven sűrű perce alatt többeknek jut egy-egy rövid kamaraária – Tóth László fáraója, Szűcs Nelli Hippiája rémlik fel, de Kacsur Andrást vagy Rácz Józsefet is említhetném a sodró lendületű előadás több mellékszerepében –, és mégis: az apró szépségek kivételes, nyugodt magabiztossággal kapcsolódnak egymásba, hogy végül szemet-szívet gyönyörködtető, totális színházat hozzanak létre.
Ha azt mondom, Vidnyánszky Zsámbékon térspecifikus előadást készített, nem mondtam semmit. Egyrészt mert itt a szabad ég alatt mindenki ilyeneket mutat be, ha akarja, ha nem; másrészt mert a mondat helyesen inkább úgy hangzik: Vidnyánszky Attila a zsámbéki rakétahangárokból és a lankás domboldalból, a csillagos égből és az éjfekete földből kiindulva gondolta újra Madách emberiségkölteményét. A talaj különösen fontos szereplő: a hangársor bejárata előtt negyedkörben elhelyezett széksorok jókora földhányást vesznek körül. A színészek mezítláb, egyszínű pólóban és nadrágban vonulnak fel az ’építkezési területre’, hogy a földfelszínből tüskeként felmeredő ásókat, csákányokat kézbe véve lássanak izzasztó munkájukhoz.
A földrakás fölött himbálózó lámpába az Ádám és az Úr szerepét egymagában játszó Varga József csavar be villanykörtét, miközben a valódi ’fényhozó’, Lucifer a szorgos csapat körül ólálkodik. A bukott angyal lényéből áradó néma fenyegetés, kimért járása egy pillanatra felidézi a munkatábor kápójának rémalakját is. Mégis hiba lenne leragadnunk egyetlen, kizárólagos jelentésnél, hiszen Vidnyánszky rendezése ezúttal valósággal lubickol az asszociatív képzettársításokban. Nem is tehet mást, hiszen a föld alól előkerülő, nagy fáradsággal kiásott kevés kellék (oszlopfők, guillotine stb.) rákényszeríti használóit a lehető leginvenciózusabb használatra.
 Jelenet az előadásból |
A beregszászi előadás nagy lendülettel száguld végig az alaposan megnyirbált Tragédián, miközben az összkép mégsem sérül. Csak üdvözölni tudom Vidnyánszky módszerét: nem bonyolódott a Madách-mű körül dúló esztétikai és filozófiai vitákba, „csupán” az Én determinált utazását kívánta felmutatni. Félreértés ne essék: mindez korántsem jelenti azt, hogy kizárólag a Tragédia szüzséjét alakította színházzá, hiszen rendezése nagyon is határozott állítások egész sorát tartalmazza. Már az, ahogyan odalentről újabb tárgyak egész sora bukkan fel, markáns történelemfelfogást mutat: az új kultúrák az előzőek romjain élnek, azokból táplálkoznak.
A harmadik színből mottószerűen szinte a darab élére ugró ádámi mondat, a „Hová lesz énem zárt egyénisége?” az előadás vezérlő elvévé változik. Ádám tetteit és gondolatait egyaránt ez a szentencia irányítja – innen magyarázható az első férfi és az Úr szerepösszevonása, innen ered Éva (Vass Magdolna) szokottnál halványabbra történő színezése, s innen datálódik az Ádám és Lucifer közötti viszony lehetséges dimenzióinak míves kidolgozása is.
A személyiség rejtett útjainak feltárása közben pedig kivételes színházi varázslat részesei leszünk. Néhány fontos kép: a dombtetőről hosszú, fehér szakállát a földig lógató Úr egyszerre komikus és félelmetes alakja, ahogy jól visszhangzó vascsőbe diktálja komoly parancsait; a Paradicsomból való kiűzetéskor a sírgödreikből kikelő, visszafelé menetelő holtak megrendítő látványa; a falanszter színben a hangárok belső falára kivetített torz, beszélő árnyékok, vagy a csúcspontként elővezetett londoni jelenet kifinomult részletgazdagsága különösen emlékezetes.