 Jelenet az előadásból |
Az Artus Don Quijote Mauzóleumáról írott recenziók egyöntetűen ámulva számolnak be a látottakról, s egyetlen írás sem akad, amely az előbb idézett, máskor gyakori vádat akár csak sejtetné is. Goda Gábor a tőle megszokott módon gondolt valami egészen mást Don Quijotéról, miközben a négyszáz éves regényhős bizonyosan nem forog virtuális sírjában, esetleg maga is örvendezve tekint alteregóira. Goda és alkotótársainak koncepciójában ugyanis lényeges szerephez jut a Don Quijote-jelenség „tömegessé” alakítása.
Az előadásnak a Medence Csoport tagja, Bodóczky Antal által kreált terét elfoglaló élő szobrok Velin Andrea szemében mind a Don Quijote-i vakság analógiái. Tóth Ágnes Veronika szerint a múzeum-mauzóleum nem tartogat mást, mint Don Quijote különc alteregóit: a biciklistát, aki a pedált tekerve egy régi film képckockáit pörgeti; az asztronautát, aki a súlytalanság állapotában lebeg egy cipő, egy kabát, egy szék és James Cooper Az utolsó mohikán című könyvének társaságában; a gramonofos lányt, aki szőke loknikkal, avítt, csipkés ruhájú babaként trónol egy hatalmas gramofonon, és csak akkor énekel, ha a közönségből fogatja valaki…; és az üvöltöző prédikátort, aki arra biztat minket, hogy kövessük őt, és ’szabadítsuk ki a Bolondság Lovagjának sírját a Ráció nemeseinek hatalmából!’” Az előadás maga pontosan ez utóbbi törekvés háromdimenziós, valós idejű megvalósítását célozza. Mestyán Ádám szerint a bolondság középpontba állításával a szabadság is új értelmet nyert: A szabadság – a bolondok szabadsága, a holdkórosok forradalma és a normalitást feje tetejére állító kelekótyák kiáltványai – gyermeki valami, mely a felnőtt legfontosabb kincse.
 Jelenet az előadásból |
A szabadság színházban nem megszokott foka a nézők között is zavart okoz. Velin Andrea szerint a néző itt nem hagyományos voyeur szerepkörben definiálódik, mégpedig azáltal, hogy nem pontosan kijelölt helyet kell elfoglalnia a nézőtéren, hanem szabadon változtathatja helyét és helyzetét, saját befogadói ritmusának megfelelően kószálhat a kiállítás terében. Az már Goda remek teátrális érzékét dicséri, hogy a nézők mintegy ösztönösen ráéreznek, hogy mikor „kell” az interaktív testinstallációkból felépülő kiállítás közepére helyezett üres, vörös porond köré gyűlniük, mikor következik be az a pillanat, ahonnan az addig szórakoztató meglepetéseket tartogató események hirtelen fordulatot vesznek.
A Don Quijoték között ugyanis van egy, kiemelt La Mancha lovagja: Bakó Tamás grandiózus, patetikus gesztusaiból…olyan alak rajzolódik ki, aki hős akar lenni; vagy legalábbis egy olyasvalaki, akinek a nagyság az attrivútuma. Egy nagyralátó, nagyszerű, nagylelkű ember nagy érzésekkel nagyszabású tetteket akar véghezvinni – írja Székely Szabolcs. A Bakó Tamás játszotta lovag Cervantes hőse jellemének leglényegére mutat rá Székely szerint: Don Quijote… épp azért válik nevetségessé, mert anakronisztikusan hősködik, mert lázadni akar… Mert a hősiesség felfogható úgy is, hogy nem egy letűnt kultúrtörténeti emléknek tekintjük, hanem az ember alapvető igényének-jellemzőjének.
 Jelenet az előadásból |
Kutszegi Csaba számára az előadás kivételes erejét és hatásosságát az alkotórészek egyidejű összetettsége eredményezi. Lajstromozása szerint a Don Quijote Mauzóleum rockkoncert, múzeumi kiállítás, tánc- és prózaszínházi előadás, performance, laza buli és színházi nyelvkurzus egyben. Újra hangsúlyozni kell, hogy az előzetes várakozások ellenére ennek a kölönös összművészetnek a megvalósulásában nem az értelem… a kohéziós erő, mely összefűzi a darab jeleneteit, hanem épp ellenkezőleg: az értelem kiiktatása – ’felesleges’ és ’ésszerűtlen’ szépséges pillanatoknak vagyunk tanúi. A bolondság mint egyetlen túlélési forma, mint egyedül hiteles életút jelenik meg, és végleg összekeveredik az álmodozással, a naivitással, a reménnyel, a szabadságvággyal, a képzelettel, a művészetben való hittel – írja Tóth Ágnes Veronika.
Az előzőekkel összhangban állítja Mestyán Ádám, hogy a felhőtlen bolondozásnak azonban valódi, komoly tétje is van: A közönség mint ítélő és ítélkező, minden művészt Don Quijotévé tesz. Egyáltalán a művész – ha van ilyen – bolond. Cervantes 400 éves metaforája az Artus értelmezésében fenyegető igazságot rejt magában. Nevezetesen azt, hogy a bolondságról való lemondás, a dolgok ’normalizálása’ halált jelent a művészi szabadság számára.