Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÖVEGEK SÜTEMÉNNYEL

Felolvasószínházi sorozat / KDF 2009
2009. nov. 30.
Az angolszász területen kedvelt felolvasószínházi műfaj, a PPP (Play, Pie, Pint) mintájára az idei Kortárs Drámafesztiválon süteménnyel és itallal várták a nagyérdeműt a darabok felolvasása közti szünetben. A két délután azonban nem emiatt volt kellemes. MIKLÓS MELÁNIA BESZÁMOLÓJA.

Négy kortárs külföldi drámával ismerkedhettünk meg a Merlin Színház csordultig megtelt kistermében, ahol a dramaturgokból, drámaírókból, fordítókból és rendezőkből álló szűk színházi szakma csak elvétve képviseltette magát. Noha a műfaj „piaci” szándékai szerint előválogatott börzeként alapanyagot kínál leendő produkciók megszületéséhez, az alkotók tudhatnak valamit, vagy legalábbis tudják, hogy mit keressenek és hol. A felolvasószínház ezért a szövegek és a színház iránt érdeklő nézők beavatásának és szórakoztatásának sajátos eseményévé vált, amely – az elmúlt évek tapasztalatai alapján – nálunk is egyre népszerűbb. Hogy mennyire adekvát e produkciókat ősbemutatónak, illetve magyarországi bemutatónak nevezni, az a jelen írás keretein túlmutató kérdés, másrészt szintén a marketing területére vezető hívószó. A felolvasószínház vonzerejét ugyanis éppen az egyszeriség adja. A sorozatban egy darab képezett több szempontból is kivételt: Caryl Churchill Hetedik mennyország című drámája, amelyet plusz programként a K.V. Társulat a szeptemberi bemutató helyszínén, a MU Színházban megismételt. A kortárs angol írónő 1979-es szövege volt ilyenformán a legkevésbé aktuális, és az egyetlen, amely olvasható Upor László fordításában az általa szerkesztett Churchill-drámakötetben.

Petrik Andrea, Juhász István, Réti Adrien és Klem Viktor az Európában
Petrik Andrea, Juhász István, Réti Adrienn és Klem Viktor az Európában

A drámák kiválasztásának célja a nálunk ismeretlen vagy kevésbé ismert szerzők darabjainak bemutatásán túl a külföldi tendenciák megismertetése, és noha az idei négy (plusz egy) szöveg alapján értelmetlen lenne a kortárs drámát illetően messzemenő következtetéseket levonni, az összehasonlítás kényszere és a saját életünkkel való párhuzamok, valamint a szövegek közti áthallások észrevétele elkerülhetetlen. Tematikusan a szó szerint és/vagy metaforikusan értett utazás kapcsolja össze a darabokat: a helyhez kötöttség, a változ(tat)ás vágya illetve az arra való képtelenség, amely egyének és kisközösségek, idegenek és helyiek viszonylatában utaztatja a képzeletet – feloldódó országhatárok, kollektív emlékezetek, személyiségrétegek, identitások és nemi szerepek között –, aminek az erőszak és a horror éppúgy otthonos közege, mint a párhuzamos világok misztikumának irracionalitása. Ha formailag nézzük a darabokat, David Greig és Churchill drámái tekinthetők a leginkább dramatikusnak; kezdő- és záróprodukcióként keretbe foglalták a sorozatot, melynek izgalmas szövegei egyrészt a filmszerűségükkel, másrészt a narráció túlsúlyával és az elbeszélt cselekményre való (ön)reflexiós technikák alkalmazásával jellemezhetők.

Európa-jelenet
Európa-jelenet

David Greig (1969) skót drámaíró, rendező és dramaturg 1993-ban írt drámája, az Európa számtalan bemutatóval és háromszori kiadással a háta mögött hazájában sikerdarabnak számít. A történet egy vasúti pályaudvaron és egy bárban játszódik egy határmenti kisvárosban, valahol Európában. A határokat épp eltörölték, a rendszer felbomlott, és a funkcióját vesztett állomást üzemen kívül helyezik. A megszűnő munkahelyek felkorbácsolják az indulatokat. Forgács Péter rendező erős és látványos formát rendelt Markó Róbert fordításához, amely éppen annyira emeli el az elhangzó drámát a felolvasástól, hogy színházszerűvé alakítja, ugyanakkor a szövegre és annak működésére irányítja a figyelmet. Nem egy lehetséges előadás megoldását vizionálja tehát, hanem a szövegolvasást, -értelmezést és -befogadást segíti meg a szereplők által a Merlin fekete falaira rajzolt krétarajzokkal. (A legötletesebb példa, amikor a kocsmában részegedők egymás alá rajzolják kiürített poharaikat, mindig az utolsón tartva kezükben a krétát, s annak szintjéhez igazítva-csavarva testük tartását.) A cselekmény a pályaudvaron ragadt idegenek, apa és lánya körül forog, akikről kiderül, hogy háborús menekültek, és papírokra van szükségük. Ők az otthontalanná vált szerencsések Adele, a pályaudvari hordár szemében, aki az utazásról szőtt ábrándjaiban látja a megoldást az életére, ezért védelmébe veszi őket. Miközben egyre többet tudunk meg az előtörténetükből és halad előre az ügy, úgy árnyalódik a pályaudvar mögötti közösség képe és bontakozik ki az idegengyűlölet. Ennek megfelelően egyre több a képregényes rajzolt felület is – menetrendtábla, gyerekrajz-perspektívában ábrázolt vonat és sínpár, busz, bőröndök, tűzhely, poharak, uszító feliratok stb. –, amelyek a dráma végi tűzben úgy semmisülnek meg, hogy a gyújtogatók lemossák a falakat. A káoszt, a biztonság elvesztését és a hiányt a rendezés ezzel a színházi gesztussal teremti meg, amit a szöveg elsősorban a lokalizálhatatlansággal érzékeltet. Számtalan város és irány megneveztetik, ahová el lehetne innen menni, de végig nem tudjuk beazonosítani, hogy hol vagyunk, ami egyrészt lerombolja az „európai álom” illúzióját, másrészt aktuálissá teszi a témát. Emiatt válik zavaróvá, hogy a délszláv háborúra való konkrét utalások mégis behatárolják az évtizedet, és ezáltal gyengítik a hatást.

Bodor Böbe Utolsó tűzben
Bodor Böbe, Lázár Balázs, Szoták Andrea és Várnai Szilárd Az utolsó tűzben. Fotók: László Judit (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)

Dea Loher (1964) próza- és drámaírónő Az utolsó tűz című munkáját tavaly Németországban az év drámájává választották, és azóta két rendezésben is színre került. A kilenc szereplős darab tematikailag kevésbé izgalmas, dramaturgia és szövegszervezés tekintetében viszont annál inkább. Bodor Böbe rendezésében az előadás hagyományos felolvasás, néhány jelzésszerű díszletelemmel: a szereplők, egy kisváros lakói háttal ülnek és csak jelenetben fordulnak felénk, kivéve az anyát és az apát, akik végig egy fehér kanapé két sarkán láthatók, közöttük egy üres párna, a fiuk hiányának helye. Az ő halálának története a dráma kiindulópontja, amelynek a városba érkezett idegen az egyetlen szemtanúja. A fájdalom kimondhatóságáért és a bűnösök megtalálásáért folyó küzdelem tétje azonban a ciklikusan újrakezdődő emlékezés során nem egyszerűen a vakító nyári napfényben történt véletlen baleset rekonsturálása, hanem az ahhoz vezető hétköznapi bűnök és sorsok megrajzolása. Mindenki érintett a fiú halálában, ezért emlékezik a saját életére, amelynek ez az eset képezi a viszonyítási cezúráját. A központozás nélküli szöveg ritmusát a külső és belső nézőpontok monológokon belüli váltakozása, valamint a szereplők ugyanazon eseményekhez kapcsolódó kommentárjai és az azokból kibomló történetszálak szervezik. Mindenről közvetlen tudomást szerzünk, de az érintett szereplő kívülről, a közösség szemével is láttatja magát, miközben a nézőtérnek mesél és az ő lehetséges kérdéseiket és a válaszait is beleszövi a monológba, amelynek egy-egy mozaikdarabját mondja tovább a saját szempontjából a következő megszólaló. A szöveg a filmsorozatok dramaturgiája szerint építkezik: minden szereplő köré önálló történet-epizód terebélyesedik. A szálakat az író végül úgy varrja el, hogy például a mágikus realizmus titokzatosságával eltünteti a szereplőit (az apa eggyé válik a természettel), másrészt osztatlanná teszi a szöveg egy részét, és ahol a kontextusból nem derül ki, hogy ki beszél, a rendezőre bízza a felosztást. Ily módon választás kérdése az is, hogy mikor és melyik szereplő hagyható el. A dráma többféle értelmezést és megoldást kínáló nyitott mű – amely ebben a feldolgozásban (a szövegkönyvet Szilágyi Mária fordítása alapján Markó Róbert készítette) az anya és az idegen kiszámítható szerelmi történetének középpontba helyezésével fokozatosan elveszíti az izgalmát.

Göttinger Pál rendező a Hetedik mennyország előadásán
Göttinger Pál rendező a Hetedik mennyország előadásában. Fotó: Huszár Mónika (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)

Greg McArthur (1969) többször színre vitt, 2002-es hóemberének szereplői harmincas fiatalok, akik nem Európában élnek, hanem Kanadában, mégis elvágyódnak; északra költöznek, a jégmező szélére, ahol mindig vakítóan süt a nap. Arról ábrándoznak, hogy történik valami, ami megváltoztatja az életüket, és miközben pornófilmekkel és kábszerezéssel ütik el az időt, a fikció játékosan valósággá realizálja a képzelet tudattalanból feltörő vágyait és félelmeit. Az eseményeket itt is egy halott gyerek feltűnése indítja be, akire a magányosan élő, skizoid hajlamú meleg fiú, Jude talál rá. A jégbe fagyott gyerek elhozza számukra a reményt, egyben megtestesíti a hiányt: Jude-nak ő lesz a társa, kijár hozzá éjszakánként és házat épít köré; Denver odahív egy régészt, hogy azonosítsák a tudományos szenzációnak képzelt leletet; a nő ahelyett, hogy belátná a helyzet banalitását, kalandvágytól fűtötten összejön vele; Marjorie, Denver élettársa pedig a régésznőben látja azt a személyt, aki majd szikével előszedi belőle az emlékeit. A halott gyerek átka horrorba fordítja a történéseket. A levágott ujjai a fridzsiderben, a hullához odafagyó test, a tetem melletti közösülés, a leszakadó kar, a szikével összevagdosott has, a majdnem gyilkossággal végződő hullarablás erős képei és jelenetei megidézik a műfaj irodalmi és filmes hagyományát. Az egész olyan, mintha egy Stephen King-könyvet olvasnánk, ám az abból készült filmet is látjuk, megspékelve a Helyszínelők és a Dr. Csont típusú sorozatok ironikus áthallásaival és néhány direkt utalással (Féktelen folyó, Rettegés az Elm utcában). Göttinger Pál rendezése szabadjára engedi a képzelet működését: a színészek fotelekben ülve olvassák a Deres Péter fordította szöveget, mögöttük egy-egy fehér (jég)tábla, és csak jelenetben kerülnek fénybe. A nézőkkel való erős szemkontaktus felerősíti a dráma emlékmesélős, kommentáló jellegét, ugyanakkor titokzatosságot teremt és borzongást vált ki, amit jazz-zene betétek oldanak fel.

Simona
Simona Semenić (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)

A szlovén író, dramaturg és performer, Simona Semenić (1975) a tavalyi Kortárs Drámafesztiválon mutatkozott be a hazai közönségnek az Én, az áldozat című felolvasószínházi előadással. (Kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.) Legfrissebb darabja, az 5kisfiu.si hasonlóan „kegyetlen” minimálszínházi szöveg, a felnőttek világából másolt gyermeki brutalitás témájára írt egyetlen jelenet kibontása. Tíz év körüli kisfiúk játszanak a hétvégi titkos gyülekezőhelyükön – play station- és (rajz)filmhősöset, papás-mamást, buzis-neonácist és harekrisnást, amiben nemcsak a tanult és médiamanipulált viselkedésminták rajzolódnak ki, hanem a (háborús) erőszakban gyökerező patriarchális társadalom képe is, évtizedekre visszamenőleg és előre. Forgács Péter a felolvasás elhagyásával ismét kötött formában rendezte meg az előadást: a fiúkat a szerzői instrukcióval megegyezően lányok játsszák, akik a bemutatkozó prológust, illetve a fiúk későbbi életét összefoglaló epilógust élőben mondják, a játékok gyorsan pörgő dialógusai pedig felvételről szólnak, amit a színészek némafilmszerűen szinkronizálnak. A játék a félig kidolgozottság ellenére is működik, és jól érzékelteti a belsővé vált külvilág értékrendszerének zűrzavarát.

 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Kortárs Drámafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatja. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek