Szorcsik Kriszta és Dévai Balázs. Fotó: Garamvári Gábor (Forrás: PORT.hu – Bárka Színház)

Az történik, hogy a fizikai korlátokat megtagadó, tökéletes absztrakció testet ölt, kézzel foghatóvá válik, belerántódik a hétköznapokba. A figurák magyarított, többségében tévés élményekre támaszkodó, beszélő neveket és poénokat kapnak, Grace pedig, aki Lars von Triernél kecsességével tűnt ki a bumfordi világból, úgy jelenik meg, mint az ideiglenesen keresztre feszített angyali princípium. Csakhogy Anger Zsolt Angelikája bohócszerepben tetszelgő, bukott angyal.

A Dogville cselekménye – éppen elvontsága okán – gyakorlatilag tálcán kínálja magát az agyonelemzésre, mindenki azt hall bele, amit akar, szabadon alkalmazhatja mikro- és makrokörnyezetére egyaránt. Trier a mozgó világ állapotrajzát vázolja fel, a Bárka Színház előadásának rendezője, Anger Zsolt pedig valami elkerülhetetlen, már-már sorsszerűnek látszó, fokozatosan öngerjesztő ok-okozatiságot tár elénk. Anger határozott kontúrokat ad az eseményeknek: felvillanó képkockákból egy estébe sűríti a magyar valóság aktualizált, színpadi teleregényét, amit a honi pop-rock ipar nosztalgikus színezetű melódiáinak vezérfonalára fűz fel. A jeleneteket átkötő sötétben legtöbbször Lovasi András rekedtes hangja lengi be a teret, a három órán keresztül illusztrált tézist pedig a Bijou zenekar szomorkás száma foglalja össze az előadás végén.

Bármennyire kerülendőnek tűnik az „illusztráció” kifejezés használata egy hasonló színpadi adaptáció kapcsán, jelen esetben lehetetlen elsiklani felette, hiszen a darabbéli Farkas Tamás épp erre helyezi a hangsúlyt. Angelika megjelenése a panelházban remek alkalom annak bizonyítására, hogy ez a „közösség” nem csak például egy négert, de egy ismeretlen, egyértelműen más életkörülmények közül érkező (azért Hófehérkétől igen távol álló) nőt is képes lehet befogadni. Csakhogy már az előfeltevés téves, hiszen szó nincs semmiféle közösségről: ebben a házban csupa individuum lakik – amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy a Bárka színészei igen hálás karakterszerepekhez jutnak –, akik között jócskán akadnak kitaszítottak is (Nagy Barna csökkent képességű felesége vagy a barátját reménytelenül visszaváró Kaska).

Jelenet az előadásból

Angelika betoppanása kapóra jön Tominak, aki végre úgy érzi, mozgathatja kicsit a szálakat (legalábbis színleg) – de, és itt megint jön a magyar valóság megélt tapasztalata, messziről jött ember könnyen beszél: a hosszas külföldi tartózkodás során felszedett gyönyörű eszmék ezen a talajon már nem idealistának, hanem alkuképtelen pragmatistának mutatják ezt a fiatalembert, aki mesterkedéseivel csupán saját beszélő nevének illusztráláshoz jut el: ember embernek farkasa. És Tamás hiába akarja megváltónak látni, a „tiszta” Angelika ebben a környezetben még csak nem is partnere, hanem ellenfele lesz: egymásnak feszül a kétféle idealizmus, a küzdelemből pedig a könyörtelen realista kerül ki győztesen.

A darabnak egyértelmű tétje van tehát, Angernak kétségtelenül van mondanivalója a világról, erőteljes társadalomkritikát fogalmaz meg (és nem habozik azzal játszani, hogy többször gogolian igenis önmagán nevet a közönség) – de talán kicsit túlzottan tételesen. Minden erre mutató mondatot vagy kijátszat, vagy elmondat zenében még egyszer. Ha Angelika azt mondja, minden ember álmodozó, színre lép a házi pacsuligyártó felesége, és hazugan becsomagolva megosztja azt az álmát, hogy végre két emelet között a liftben valaki megerőszakolja, hiszen a férje nem nyúl hozzá már jó ideje. Az előadás végén Angelika halomra löveti a háznépet, mire felhangzik a „Nem vagyok sem ördög, sem angyal” refrénje. Illusztráció. Eredetileg a didaxis apa és lánya párbeszédébe sűrűsödött volna, de ebben az adaptációban minden egyes jelenet annyira terhelt, hogy a végső dialógus majdnem súlytalan marad (hogy mégsem, az leginkább Blaskó Péter színpadi jelenlétének köszönhető). Ráadásul a jelenetek – félreértés ne essék, nem a sötétben való gyors átrendezések miatt – egyenetlenül követik egymást. Az első rész nagyja eltelik azzal, hogy mindenki színre lép, bemutatkozik, viszont időközben egy-két figura kimarad: Telekes Péter állandóan betépett biciklisfutárának magánszáma a cselekmény sűrűjében (muszáj beilleszteni, mert nem sokkal később szerephez jut) olyan, mint a kabaréban a közbevetett kuplé. Ugyanakkor a színészek jól teljesítenek, valljuk be, nincs is nagyon nehéz dolguk, a határozott karakterekhez remekül illő ruhákat és kellékeket kapnak, ezen túl sokat árnyalniuk nem kell. De emeljük ki, hogy Margitai Ágit mindig jó színpadon látni, Ilyés Róbert és Kardos Róbert pedig több mint derekasan áll helyt annak ellenére, hogy esetenként a darab alaphangvételétől elütő, éppen ezért teljesen színpadidegen szövegeket kapnak.

Dévai Balázs. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

A szereplők rendszeresen megszólítják a közönséget, ki-kiszólnak a nézők felé, a kívülállás és a kukkolás élménye mégis megmarad a fojtott hangokat hallhatóvá tevő mikorportok használatával. Csakhogy éppen ez az általánosságban jól működő hangtechnika fordul a két főszereplő ellen: Szorcsik Kriszta szándékosan alul- és Dévai Balázs ösztönösen túlintonált megszólalásaiból ez az effekt – talán direkt, ki tudja? – végleg kiöl minden őszinteséget, amit a játékuk nem tud ellensúlyozni. Az Angelikából bizonyos pillanatokban kitörni látszó érzelmek ugyanolyan tompák, színtelenek és elfojtottak maradnak, mint a neki juttatott hang, és bár Dévai Balázs ideális választásnak tűnhetett a naiv idealista szerepére, tőle valódi indulatokra csupán egy toppantás erejéig telik.

Ha „szép színes álom”-nak nem is nevezhető ez az előadás, az biztos, hogy benéztünk „a felhők mögé”, ahogy ezt a végén a Bijou dalában hallgatjuk (jegyezzük meg: a színlapon nem ártott volna feltüntetni a zenei „közreműködőket”). De leginkább annak példázatát kaptuk, hogyan lehet egy rétegfilmből kortárs, igen közönségbarát színházat csinálni.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 4. Bárka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Székely Szabolcs: Egyes szám negyedik személy 
Koltai Tamás: Itt vannak kutyák 
Ugrai István: Örökre szívembe zártalak 
Sz. Deme László: Kutyák közössége 
Színház és film határán / Gollowitzer Dia beszélgetése Anger Zsolttal 
Kállai Katalin: Az ember, a lánya és a nem létező kutya