 Jelenet az előadásból. Forrás: szegedikortarsbalett.hu |
A színpadot több méter magasságig telegraffitizett falak, kosárlabdapályák rácsai határolják. A sivár térbe langaléta rongyláb, szódásüveg-dioptriás rút kiskacsa, vécécsészét cipelő szakmunkás, kanapényi rózsaszín batyus plázacica, magányos úr jár „játszani” – Elvissé, csinibabává, Romeóvá és Júliává, szentimentális tangóhuszárrá fazonírozva-álmodva magát a felnőttség megmosolyogtató, melodramatikus, vagy épp tragikus játszmáihoz.
A Szegedi Kortárs Balett, s Juronics Tamás korábbi, 1996-ban készített koreográfiájának vérfrissített változata megmaradt szellemes, ironikus, ötletes kavalkádnak. Mind hang, mind mozgásanyag tekintetében önálló karakterű történetszálak bontakoznak ki a többitől függetlenül, hogy aztán újra s újra keresztezzék egymást. A metszéspontokban kialakuló humoros-keserédes találkozások, zenei hangulatváltások, a helyzet- és jellemkomikum élénk színekkel telítik a szemet, s mindezt álfilozofálástól mentesen, szórakoztatón, szinte chaplini bájú gegek sorával teszik. Igaz, hiányzik a darabot teljes anyagában átható líraiság.
 Jelenet az előadásból. Forrás: szegedikortarsbalett.hu |
A kezdő kép ismeretlen, s ennél fogva arctalannak tűnő embermasszájából alakulnak ki az egyes epizódok, innen válnak az „élet színpadának” szereplőivé a táncosok. Így csodálkozik egymásra a hófehér-ruhás trendi „Júlia” és a munkásoveralljának kiegészítéseként vécécsészét viselő „Romeo”. Kettősük a romantikus balett paródiája: a lány pózol, magas lábemeléseivel minduntalan visszahuppan rózsaszín óriástáskából kanapévá lett várába, míg a fiú a vécécsésze belső öblébe lépve, félelmes meredek „hegyoromra” állva csak vágyakozni képes királykisasszonyára. A világaik közt húzódó láthatatlan falon egyikük sem tud áttörni. Vágy borzolja a jólfésült, elegáns urat is, aki Astor Piazzola érzéki dalára csábít s csábítódik mindaddig, amíg a padról fölállva rá nem döbben, hogy a mellette helyet foglaló signora, még ha édes és kedves is – micsoda pech! -, bizony az álláig sem ér. Mélységes esztétikai fájdalmára egy kecsesen beguruló magas jelenés lehetne a gyógyír, csakhogy a földig érő szoknya kisszéket rejt. A hölgy csal – épp oly parányi, mint elődje. Rajongókból ezért még nem szenvedne hiányt, de centis vastagságú szemüvegét feltéve a látványtól messze menekül az előbb még nyálát csorgató díszes férfitársaság.
 Jelenet az előadásból. Forrás: szegedikortarsbalett.hu |
Itt senki sem az, ami és aki. Megtanulta a homo sapiens, ez az „értelmes ember”: ha társat akar, ha elege van a magányból, olykor jobb, ha szebbnek, jobbnak hazudja magát, s erre kevéssé a játékosság, de sokkal inkább félelmei és a jól bemagolt, életelvvé tett társadalmi normák késztetik. A színpadi játék ezen a gondolatmeneten haladva fordulhatna „komolyra”, áshatna mélyre, de közönségbarát, könnyen emészthető darabként inkább a felszín felett marad, s tükröt mutat. Nevetünk, mikor a fiúk esőköpenybe öltöztetett rongybabákat ráncigálva kánkánoznak, s a lányok férfialakot ábrázoló szőnyeget püfölnek dühödten, s egyszerre szánandó és mulatságos a kezét folyton csókra nyújtó, de arra csókot sose kapó nagyszerű komika, aki végül a hátfájós – s mellesleg kopasz – Elvisben (a szerepet korábban maga Juronics táncolta) talál párra.
A Homo ludens esendő, csetlő-botló, néha öncsaló, olykor groteszkhez közeli figurái nem is annyira a játékos embert, mind inkább a boldogságot kereső „társas lényt” idézik. Igazán önfeledt, szabad játék – felülkerekedve a helyzetkomikumon – egyszer tud csak a maga teljességében kibontakozni: Elvis csupasz lába recsegni kezd, mire váratlanul fellépő, furcsa s megmagyarázhatatlan fogyatékosságát sztepptánccá alakítva másokat is elkap a hév, s cipőiket ledobva, csodák csodája, szintén láb-recsegve együtt ropják, igaz, pironkodva, szégyenlősen – merthogy a játék célja „csak” az élvezet.
Mint ahogy az előadásé is. Nem több, nem kevesebb.