Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MŰFAJIDEGENEK

Tünet Együttes: Alibi
2008. febr. 13.
Ilyen nincs, és mégis van: felszabadultan jövök ki egy kortárstánc-előadásról – gondoltam 2004-ben, miután Szabó Réka Karc című produkcióját láttam. JÁSZAY TAMÁS KRITIKAI SZEMLÉJE.
Szabó Márta az előadásban. Fotó: Dusa Gábor
Szabó Márta az előadásban. Fotó: Dusa Gábor

Az azóta stabil csapatot maga köré gyűjtő koreográfus tavaly évad végi bemutatója, az Alibi kapcsán a kritika ahelyett, hogy megpróbálta volna megfogalmazni, mit látott a színpadon, inkább azzal foglalkozott, hogy mit nem.

Szabó Réka és a Tünet Együttes előadásait nézve tökéletesen értelmetlennek és fölöslegesnek tűnik tánc és színház rigid szétválasztása. A kettő egymásból építkezik, egymást erősíti, egymásért létezik a színpadon. Ebben persze az eredetileg matematikus végzettségű Szabó nem teljesen magánzó; most csak Horváth Csaba fizikai színházon alapuló kísérleti előadásaira vagy Gergye Krisztián összművészeti, megrendítő hommage-aira utalunk. A fesztiválmeghívásokat, szakmai díjakat és nem utolsósorban a közönség bizalmát és szeretetét bíró Tünet Együttes leginkább abban tér el az említett alkotóktól, hogy előadásaik könnyen megtalálják az utat a szigorú szakértő és az érdeklődő laikus szívéhez egyaránt. (Amennyiben van lehetőségük játszani őket: a szemle tárgyát képező Alibi csakúgy, mint a Tünet Együttes többi produkciója, garantáltan fogyasztható a kortárs táncot nem vagy alig ismerők számára is, mindazonáltal tavaly májusi premierje óta tucatszor se volt látható, gyarapítva ezzel a „láthatatlan” táncelőadások népes sorát.)

Mi a Tünet Együttes titka? A (látszólagos) közvetlenség és egyszerűség, a hangulatok professzionális váltogatása a tragikusan komortól az ellenállhatatlanul mulatságosig. Röviden az, hogy nem veszik magukat halálosan komolyan. Horeczky Krisztina sommás megállapítása a magyar táncszcénáról nem túl hízelgő képet fest: „A nevető ember fehér holló a hazai táncelőadásokon, ahol tombol a magyar sanyar, a fojtogató belterj és a kulisszahasogató giccs, pátosz.” Mindez hiányzik Szabó Réka gondosan koreografált színházából, miközben kérdésfelvetései szinte teljesen egybeesnek a táncelőadások szórólapjain leggyakrabban visszatérő témákkal és sémákkal: valóság és képzelet keveredése; „álom és ébrenlét; a színház(asdi) és az ’élet’; a hétköznapok közhelye és a tragikum, a verbális durvaság és a költészet; Én és a hamis tükörkép; a szó és a dal; a mozgás és a beszéd.” (Horeczky) Szabóék könnyed eleganciával mutatják meg, hogy ezekről a témákról nemcsak rémisztő komorsággal, hanem szellemesen sziporkázva is lehet, sőt érdemes beszélni.

Az Alibi műfaji meghatározása – zenés-táncos kihallgatás másfél órában – nem segíti az olykor skatulyákban gondolkodni hajlamos kritikusi hozzáállás érvényesülését. Karsai György leszögezi: „az Alibit műfajilag nem lehet besorolni sehová, az alcímben közölt információ… természetesen csak alibi, hogy tréfával lehessen elütni ezt az amúgy komoly kérdést.” Mátyás Edina elemzésének jelentékeny részét teszi ki, hogy a szerző a tagadva állítás kétes módszerével igyekszik megragadni az előadás minéműségét. Cikkéből megtudjuk, hogy az előadás „nem nevezhető táncelőadásnak, mert a mozgásformák igazán nem kapnak önálló funkciót benne… Ugyanakkor hagyományos értelmű színháznak sem nevezhető az Alibi, mert a jelenetek nem egymásra épülő szituációk sorát bontják ki.” A Peer Krisztián dramaturgi közreműködésével született mondatok kapcsán arra jut, hogy „a frappánsan megfogalmazott, sokértelmű szöveg… válik a leghangsúlyosabbá az Alibiben. De ekkor sem önálló értékű, önmagáért való a szövegmondás: emberi állapotoknak ad hangot, színészi indulatokat közvetít, teátrális megoldásokat mélyít el… Mégsem… épül belőlük történet, nem jellemez figurákat.”

Jelenet az előadásból. Fotó: Dusa Gábor
Jelenet az előadásból. Fotó: Dusa Gábor

A szöveghasználat mikéntje valóban kardinális pontja az előadásnak. A textus a konkrétan vett, egyszerre hátborzongató és mulatságos vallatási jelenetek mellett mindegyik recenzens számára leginkább a kortárs tánc Kövesdi László által fapofával prezentált propedeutikája során lesz igazán emlékezetes. „Kövesdi TIT-stílben fogant ismeretterjesztése a kortárs táncnyelven – eddig – dadogók számára: kegyetlen, szarkasztikus, rekeszizomedző szkeccs.” (Horeczky) Karsai György olyannyira fontosnak tartja ezt az epizódot, hogy a rögtönzött tanóra hangzatos mondatát – „Ez itt egy szép diagonál” – írása címébe emeli, s a jelenetet példaként hozza az előadás verbális rétegében tettenérhető „profán-komikus és emelkedett-tragikus harmóniájára”. Mátyás Edina ugyanakkor a sok blőd, komolykodva előadott frázis közben felfedezni véli az előadás valódi témáját is: „A sok (ön)ironikus mondat közt valahogy kiszalad a száján ez is: előadásunk arról szól, hogy megértheti-e önmagát az Istenkereső ember.”

Miről is szól ez az egész? A látszólag önkényesen egymás mögé rendezett jelenetek között mintha nem lenne semmiféle kapcsolat: „Az Alibi különféle tánc/színházi eszközökkel felépített jelenetek laza füzére. De nem az esetlegesség jellemzi, még ha első nézésre alig találni összefüggéseket az egyes részek között.” (Mátyás) A tematikus egységek, s közülük is a legfontosabb, mégis kivehető. Ez Mátyás Edina szerint „az élettel (az eddig megtett emberi úttal) való számvetés igénye (némely részletben az elszámolás kényszere.” A szerző innen eredezteti végkövetkeztetését is: „A számvetés kényszere végeredményben egyfajta posztmodernkori moralitásjátékká teszi az előadást, amely… a témának mélységes iróniáját bontja ki, miközben őriz még valamit a megidézett műfaj pátoszából, súlyosságából is.”

A kacagtató epizódok mögöttes értelmét a Szirtes Attila tervezte puritán színpadkép hangsúlyos eleme, a nézőtérrel szemben elhelyezett óriási tükörfal mögött vélik megtalálni az elemzők. „…Áttűnik a tükör, és mögött egy másik világ bontakozik ki: ha tetszik, a tükörkép valósággá váló világa értelmezi, megkérdőjelezi, idézőjelbe teszi, kigúnyolja, költőien gyönyörű képekké varázsolja a tükör innenső oldalán rekedt valóságot.” (Karsai) Török Ákos szerint a „térszerkezet kitalálói nem is próbálják meg elleplezni, hogy a mi helyünk ebben a leosztásban melyik oldalon van.” Vagy ahogy Horeczky Krisztina írja: a túloldalon, „a háttérben (a tükörfal) mögött zajlanak a lényegi dolgok; ott történik meg mindaz, amiről ebben a sokbeszédes műben nem ejtenek egyetlen szót sem.”

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek