A kötelesség oltárán |
Ahogy általában, úgy Ionesco esetében is folyvást a könnyebb utat választják a rendezők Magyarországon, s szinte kizárólag a nevettetésre is kiváló abszurdjait veszik elő – elsősorban persze A kopasz énekesnőt. Pedig ismert – ismerhető – egy másmilyen Eugéne Ionesco is: az, akit legjobban talán a nemrég magyarul is megjelent A magányos című regénye jellemez; látomásos és kissé teoretikus, de mind önmaga, mind az egzisztencializmus jeles képviselőinek általános színvonalához képest gyengélkedő. Nyilván ez is jelentős oka annak, hogy miért találkozhat a néző ritkán az olyan drámáival, mint például A kötelesség oltárán (eredetiben Victimes du devoir, angolul Victims of duty).
A (csaknem teljesen magyar) Scallabouche Theater Company mégis elővette ezt a korai, kevéssé (el)ismert darabot – s hogy a végeredménnyel (ők legalábbis) maximálisan elégedettek, arra bizonyítékul szolgál a bántóan fellengzős, irritálóan dicsérő előadás-ismertető, amely csak arra nem ad választ, miért lett az Alexis Latham rendezte bemutató nyelve angol. Pedig a befogadást nehezíti a magyar szereplők kellemetlen, akcentusos kiejtése, és a hol jobban, hol rosszabbul működő magyar felirat is.
A kötelesség oltárán |
Ám a jelentős problémák nem a körülményekben keresendők. A Scallabouche előadása sokat jelent a játszóknak, ám a befogad(ni próbál)ó tizedannyit sem kap az élményből. Bár a díszlet nem tekinthető minimalistának, a játék az előadás legnagyobb részében a berendezett téren kívül zajlik; sem a színlap által említett képteremtés, sem a dráma ismeretében elvárható plasztikus látomás-festés nem működik annyira jól, hogy a sötét, fekete, székekkel kirakott pusztában is tetten érhető legyen a hatása. A színészek eltúlzott gesztusokkal, hangsúlyokkal és mimikával próbálják megjeleníteni a darab enyhén szólva is furcsa logikájú, vélt vagy valós cselekményét. Nemigen törődnek azzal, hogy nekünk, nézőknek bármiféle közünk legyen ahhoz a lelkes színpadi önképzőkörhöz, amit jó időn át tanulmányozunk. Hiába a rendező bátorsága a darabválasztás terén; itt megreked a felsorolható, egyébként is kétes erények sora.
Még ennyivel sem büszkélkedhet az óbudai Térszínház: ők biztosra mentek, s a román-francia szerző legnagyobb sikerét vették elő – természetesen A kopasz énekesnőt. A rendezői koncepció megkérdőjelezhetőségét már a színlap is előrevetíti: Bucz Hunor rendező elmélkedését a magyar politikai-közéleti viszonyok leegyszerűsítő kommentárja tarkítja. S bár az előadás ezt teljes egészében nem igazolja, a textus néhány utólag betoldott pontján – amikor az értelmetlen szópárbajba a mai magyar valóságból eredő szókapcsolatok és viccek kerülnek – látszik, hogy Bucz Hunor keveri a szezonálist az univerzálissal, a mindenkorit a pillanatnyival.
A kopasz énekesnő. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Rendezői koncepció, értelmezés, látásmód nem érhető tetten az előadásban: a társulat a legkönnyebb, legbiztosabb úton halad. Ionesco szövege ugyanis van annyira erős, hogy már-már képes legyen elvinni a hátán bármely színház produkcióját; A kopasz énekesnő egyfajta színházi perpetuum mobile: lökni sem kell rajta, megy magától. Mindazonáltal a szöveg hű, nem túlzottan rossz színészi képességekről árulkodó felmondása korántsem elegendő a minimumnál kicsivel többet igénylő néző számára. Bucz Hunor épít ugyan a szöveg önjáróságára, mégsem bízik meg benne: Mary, a szolgáló például parókás, kirúzsozott férfi, kurtizánnak öltöztetve – a primitív poén mögött azonban nincs semmi tartalom. Az óra folytonos össze-vissza ütéseinek üzenete, metaforája legkésőbb a második-harmadik alkalommal mindenkiben összeáll, ám a rendező minden kongatás előtt hatásszünetet tart, majd tik-takkol a másodpercmutatóval, végül hosszan, elnyújtva kolompol.
Az óbudai A kopasz énekesnő egy átlagosnál sokkal jobb szövegre épülő kabaré – s ekként máris lefőzte a Scallabouche előadását.